Az úgy volt, hogy egyszer valami éjszakai helyről taxival jöttem haza. Ja tudom. Salsázni voltam egy lánnyal, akivel nem akartam semmit. A taxis unszolására végül hazavittük, aztán velem is elindult hazafelé. Nagyon vidám figura volt ez a taxis, jót szórakoztunk és lassan a munkára terelődött a szó. Kiderült, hogy masszíroz is amellett, hogy taxizik és így rakja össze a saját életét. Rákérdeztem, hogy szereti-e a munkáját. "Nagyon." - mondta, és láttam, hogy ez így is van. Itt már elkezdtem figyelni. Elég ritka az ilyen ember.
Kérdeztem a masszírozásról. Mesélés közben olyan szavakat használt, amikből az derült ki, hogy nem átlagos masszázsról van szó. Volt benne valami bújtatott mélység, valami kicsit ezoterikus érzetet keltő dolog, ami épp azért volt hiteles, mert nem volt nyíltan kitéve az asztalra. Mintha egy kicsit olyan nyelvet használna, aminek van egy hétköznapi jelentése, de egy tartalmasabb vonatkozása is. Pl. szeretet, energia... Megértheti az, aki ugyanebben mozog, de átsiklik felette az, aki csak úgy beszélget a masszírozásról. Én figyeltem. Tudtam, hogy én nem vagyok egy nagy ezoguru, de azt is, hogy kíváncsi vagyok azokra az emberekre, akik hitelesen tudnak ilyenről beszélni, akiknek tapasztalataik vannak ilyen téren, nem teóriáik.
Beszélgettünk, és lassan hazaértem. Éreztem is, hogy ennél mélyebbre egy taxis-utas beszélgetésben nem nagyon lehet menni, de mind a ketten érzékeltük a másik nyitottságát. Aztán mondtam, hogy adjon már egy névjegykártyát, hátha érdekelne engem ez a csodamasszázs dolog. Nézett rám, aztán elkezdett matatni: "Sajnos most masszírozós névjegykártya nincs nálam" - méregetett egy darabig - "de ez is jó lesz, ráírom, hogy masszírozás." Átadott egy kártyát, amin a neve volt, alatta az, hogy "őzrő/segítő". Hmm... Ez alatt pedig a következő sorok: "Kérdezd meg magadtól! Ki vagyok én? Ha tudod a választ jó úton haladsz. Ha érzed, akkor kiválasztott vagy. Amennyiben kétségeid lennének és a válaszokat keresed?..." és egy telefonszám. Hmm-hmm... Néztem egy darabig a kártyát, aztán a "taxist", aztán mondtam neki, hogy felhívnám egyszer, hogy beszélgessünk egyet. Kíváncsi vagyok, hogy mi van e mögött.
Becsuktam magam mögött a kocsi ajtaját, és felmentem a lakásomba. "Ha belegondolok, hogy a beszélgetés azon indult, hogy jókat nevettünk azon, hogy milyen csinos lány volt akit hazavittünk és hogy én miért is nem akartam inkább nála maradni... Hosszú út volt." Kis mosoly, aztán leraktam a névjegykártyát az asztalra.
Teltek a hetek, néha a kezembe akadt a kártya, elgondolkodtam.
Az életem egyébként elég sűrű volt ezidőtájt, sok önmarcangolással, kérdéssel, kétséggel. Főleg ilyen témában, hogy "Jó helyen vagyok-e a munkámmal?", "Mit akarok kezdeni az adottságaimmal?", "Jó úton haladok-e a céljaim felé?". Úgy gondoltam, hogy jó kérdéseket teszek fel, de mintha túlságosan szét lennék forgácsolódva ahhoz, hogy megtaláljam a választ. Na egy ilyen erősen szétesett reggelen döntöttem el azt, hogy akkor most aktívan elindulok valami mélyebb úton afelé, hogy ki is vagyok én és mit akarok. Agyaltam már erről eleget, valami más forrást akartam találni, nem még egy elemzősdit. Úgy éreztem, hogy az elemzésben már eljutottam egy határig, amikor körbeérnek az érvek és mindent meg lehet magyarázni valahogy, meg még 5 másik módon is. Olyan értelemben kerestem mélyebbet, ami megélés, érzések szintjén mélyebb. Más forrásból van. Magam sem tudtam mit. Ma már közelebb vagyok, a nem tudom mihez, de még mindig messze. Ez jó kis paradoxon, dehát így van.
Kaptam addigra már egy telefonoszámot egy asztrológushoz is, akinek a szemléletéről azt mesélte egy barátom, hogy közel van az enyémhez. Hát azon a reggelen felkeltem és lendületből felhívtam a "taxist" is, meg az asztrológust is. Sikerült is időpontot egyeztetnem mindkettőjükkel arra a hétre. Mindkét beszélgetés sokat adott, de egyenlőre még csak a taxisról akarok írni.
Találkoztunk, nyomtunk egy kis smalltalkot amíg odaértünk egy teázóhoz. Már rég elfogadtam, hogy ne vágjak rögtön a közepébe a dolgoknak, hanem ismerkedjek a másik stílusával, kifejezéseivel, arcjátékával. Neki furcsa stílusa volt, nehezen rakosgattam össze azt, hogy vajon miféle ember ez a taxis, aki masszíroz és azt írja a névjegykártyájára, hogy ha kétséged van afelől, hogy ki vagy, akkor hívj fel. Ki ez? Valami kuruzsló? Valami elszállt agyú ezofickó, aki úgy gondolja, hogy már összerakta a megvilágosodást? Vagy olyasvalaki, aki tényleg tud valamit? Én hiszek abban, hogy vannak olyan emberek, akik tudnak, hogy van sokkal mélyebb tudatosság, mint ahol én vagyok, más minőségű tapasztalatok. Meg abban is, hogy mindenki olyan környezettel találkozik, ahol tart, szóval kevéssé valószínű, hogy én egy hipertudatos segítővel fogok találkozni. Bár ki tudja. Talán már fejlődtem ennyit. Minden esetre azt nehéz belőni egy másikról, hogy vajon ő kicsoda-micsoda.
Nem tudom már jól visszaadni azt, hogy mi volt a beszélgetés folyamata. Megmaradt a szeme, hogy nagyon komolyan vette magát. Mindig nagyon egyenesen a szemembe nézett, nem viccelődött, várta a reakcióimat.
Azzal kezdte, hogy megkérdezte, hogy miért hívtam fel. Én mondtam, hogy a névjegykártya tartalma miatt és gyorsan ki is fejtettem, hogy természetesen ha ő ebből él, hogy mint valami félig pszichológus, aki segít az embereknek megtalálni az útjukat, akkor nyilván megfizetem a beszélgetés tarifáját. Ezt elhessintette, jobban érdekelte az, hogy mennyire gondolom komolyan azt, hogy meg akarom találni azt, hogy ki vagyok én. Elővett a zsebéből egy üres kis papírlapot, kérte, hogy tegyem rá a tenyeremet. Nem csak így, nyomjam rá. És kérdezte, hogy mit tennék meg azért, hogy ezt megtaláljam. Azt, hogy ki vagyok. Merthogy szerinte ez a kérdés olyan útra visz, amiben minden megváltozhat. És várt. Néztünk meredten egymásra, ő az átható zöld szemeivel (én is az enyémmel), a teázóban csend és én azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire humbug az, ami történik. Olyan volt, mint egy esketés és én nem szeretek esküdözni. Pedig csak annyit kérdezett, hogy mit tennék meg azért, hogy megtaláljam azt, hogy ki vagyok. Valahogy az adta volna magát, hogy "bármit", de ez a papírlapos ceremónia óvatossá tett. Elkezdtek gyűlni bennem az indulatok, hogy "miért kérdez ilyen hülyeségeket?", hogy "ez tipikus elkötelezettséget létrehozó kérdés, aminek a segítségével pszichológiailag tovább lehet vinni még egy lépéssel a másikat!". Ehhez én is értek ám! És márpedig én önálló vagyok és engem senki ne vigyen semmilyen apró lépésekkel sehova, ahova nem akarok menni, amiről nem én döntök. Úgyhogy elkezdtem keresni, hogy mit NEM tennék meg.
"Nem tennék semmi olyat, aminek nem látom az értelmét. Amire te kérsz, de én nem látom, hogy mire való. Nem fogom feladni a saját döntési szabadságomat." Na, gondoltam, ezzel jól megfogtam. Én nem leszek hipnotizált izé, aki valami "mester" útmutatását követi. Mosolygott. "Senki nem kényszerít semmire, nem kér tőled senki semmit. Mi az, amit TE megtennél?" Puffneki.
Volt még néhány lázadozó próbálkozásom - kezemmel a papíron - amikkel azt akartam kitapogatni, hogy miért érdekli ez. De következetesen azt érzékeltem, hogy azért, mert felhívtam, hogy segítséget kérjek. Csak túl misztikus volt. Meg túlságosan jelentőségteljesen nézett a szemembe. De magamban el kellett ismernem, hogy ha valaki segítségért jönne hozzám ilyesmi kérdésben, legelőször arról akarnék meggyőződni, hogy ő tényleg akar-e valami változást, vagy csak engem kóstolgat és valami kedves játszmáját akarja velem lejátszani. Arra nekem sem lenne szükségem.
Végül nagy nehezen eljutottam odáig, hogy ha következetesen hiszek abban, hogy van szabadságom a döntéseimben, akkor a "Mit tennék meg?" kérdést át lehet fogalmazni úgy, hogy "Mit tennék meg magammal szemben?" Hiszen minden cselekvésemet megelőzi egy döntés. És ha a kérdés másik oldalán az van, hogy "... azért, hogy saját magam legyek?" akkor ezen nem tudtam sehogy fogást találni. "Mit tennék meg magammal szemben azért, hogy saját magam legyek?" Csak rólam szól, de egyben a legfélelmetesebb dolgokat kérdezi meg: Hajlandó vagyok-e szembe menni a félelmeimmel? Hajlandó vagyok-e szembenézni az előítéleteimmel? A megrögzött hiteimmel, amik kényelmessé teszik az életemet? Hajlandó vagyok-e dolgozni azért, hogy ezt megtaláljam? Változni azért, hogy megtaláljam? Elengedni magamról énképeket, amiket felépítettem? ... hogy saját magam legyek ... Hát tulajdonképpen ez az, amit keresek, nemde? Úgyhogy mosolyogtam magamon egy sort, hogy "lám, milyen nehéz már a szándék is!" és kimondtam, hogy "Bármit. Azért, hogy megtaláljam saját magamat bármit megtennék."
Elrakta a papírt, én meg csak mosolyogtam, hogy újra és újra szembe kell néznem azzal, hogy saját magam vagyok saját magam számára a legnagyobb korlát.
Elém tett egy másik papírt és azt mondta "Írd le a 3 legfontosabb célodat. Van rá 2 perced." A célokkal sosem volt bajom, mióta az eszemet tudom, elég tudatosan éltem, de 2 percben azért nem tudtam átgondolni. Amik jöttek, azok nagyon ködösnek, kompexnek tűntek, el kellett ismernem, hogy nem olyanok, amelyek folyamatosan a szemem előtt lebegnek és tudom őket követni. Nem emlékszem már, hogy mit reagált, tanulságos volt saját magamnak is.
Nekem általában segít, ha valaki elméletileg el tudja helyezni, keretbe tudja foglalni azt, hogy mit csinál. Próbáltam érdeklődni nála is efelől, hogy milyen háttérre, tanulmányokra, tapasztalatokra építkezik, de azt mondta, hogy csak tapasztalatai vannak. Egy könyvet olvasott, a Mennyei próféciát, ahol már csak azt látta pontosan leírva, amit már eleve tudott. Nekem nem sok, de kapcsolódási pontnak jó.
Hát elengedtem a kétségeimet és kérdeztem tőle, hogy akkor mi az első lépés? Szerinte mit kéne tennem azért, hogy közelebb kerüljek ahhoz, hogy ki vagyok én? (Azért persze még itt is bennem volt a kisördög, hogy ha erre valami extrém dolgot mond, akkor csak nevetni fogok magamban és egyszerűen hülyének tartom.)
Megkérdezte, hogy emlékszem-e az álmaimra. Mondtam, hogy ritkán. "Hát akkor írd le minden reggel azt, hogy mit álmodtál." Hmm... Ebben megint nincs kötözködnivaló. Akár magamnak is mondhattam volna: ha más jellegű élményeket akarsz magadról kezdd azzal, ami kézenfekvően ott van tapasztalatként, de nem foglalkozol vele, az álmaiddal. "És néha vegyél elő egy fehér papírt, és válaszolj a következő kérdésekre:
- Mit gondolsz az életről? Mit mond számodra az élet?
- Milyen vágyaid vannak? Mit jelent az, hogy vágy?
- Mit jelent a halál? Mit mond neked?
- Mit akarsz elérni? Mi az, ami fontos számodra?
Írd le a válaszokat, amikor eszedbe jut. Hetente, havonta... És tedd bele őket egy fehér borítékba. Gyűjtsd a borítékokat."
Hmm... Bizony, sokat hümmögtem aznap.
Nem kérdeztem, hogy mi lesz aztán, tudtam, hogy valahogy majd megint jelentkezni fogok, ha ez fontos lesz. Ő sem mondott semmit erről. Úgyhogy fizettünk, vagyishogy ő meghívott és elváltunk egymástól, csak még beírta a nevemet, számomat a telefonjába, minthogy "most már van értelme."
Utána vettem egy füzetet, de reggelente csak foszlányokra emlékeztem, próbáltam papírra vetni, de nem igazán ment. Aztán egy éjjel álmodtam egy olyat, amiből magamat dobálva, páni félelemben ébredtem. Azt le is írtam. Azóta elég rendszeresen álmodom, de nem nagyon írom le. Nagyon sok idő lenne lekörmölni? Unom? Nem hiszek benne? Nem tudom, a lényeg, hogy itt ezt tervezem. Hogy leirogassam az álmaimat. És hogy a kérdésekre is válaszoljak. Mert "persze" fehér borítékból még egy sem gyűlt össze.
Hát így.